Rengeteg aggodalmam volt az életemben, amelyek többsége meg sem történt. (M. Twain)

Félünk attól, amit nem ismerünk, legalább is nem pontosan.

Mi vár ránk a jövőben? Görcsbe rándult gyomor, lebénulás, szorongás, aggódás, és még csak az oka sem ismert.

😨 Félünk, hogy rossz történik.

😨 Nem jön össze, amit szeretnénk, vagy éppen összejön.

😨 Félünk a következményektől.

😨 Attól is, hogy mások mit fognak mondani, gondolni.

Nem ismerjük a válaszokat, sokszor még azt sem pontosan, mi is aggaszt minket. Félelmeink mindenféle projekciók, elképzelt árnyak, fantáziánk. Abból is sokszor a legsötétebb fantazmagória. Ebben baromi jók vagyunk, mi emberek.

Az ismeretlen félelmetes, veszélyes. Elfogadom, tudom. Persze, hogy én is félek sokszor az ismeretlentől. Hazudik, aki azt mondja, hogy nem.

Nagyapa azonban arra tanított, amit ő maga a Gulagon megtapasztalt, hogy magunk mellé kell állítani, megszelidíteni a félelmünket. Beszélni hozzá, nevén nevezni. Definiálni a legrosszabbat, amit történhet velünk.

Szóval mi a legrosszabb, legváratlanabb, legszokatlanabb, legkényelmetlenebb, legmegalázóbb, ami megtörténhet? Ha ez megvan, akkor már lehet stratégiát gyártani, kockázatot kezelni, érvekkel meggyőzni magunkat, hogy a legrosszabbat is el fogjuk tudni viselni.

S már nem is akkora hatalmas az a valami. A hatalma felettünk pedig egyre kisebb.

Mérlegre lehet tenni, mit nyerünk, ha meglépjük, elindulunk egy úton, változtatunk, kiállunk, elkezdjük, versus, ha nem.

Lehet, egy kicsit elbukunk, vagy inkább azt mondanám, tanulunk, hogy legközelebb ügyesebben csináljuk. Viszont cserébe nem fogjuk egy életen át sajnálni, hogy bénulva soha nem próbáltuk meg.

Az én legnagyobb félelmem, hogy életem végén sajnálni fogom mindazt, amit elmulasztottam, nem próbáltam, kihagytam, valami hülye félelmem miatt. Valami teljesen jelentéktelen baromság miatt, amit felnagyítottam én magam irreálisan, ami miatt aggódtam.

A temetőben voltunk. Apu sírjánál. Azt hittem, súlyos beteg anyukánk már nem fog tudni kijönni velünk. Összeszedte valami végső erejét, csodával határos módon. Talán csak azért, hogy a sírnál pár fűszálat igazgatva azt mondja „lányok, jövőre ez már a ti dolgotok lesz”. S mi lányok – hugom és én – ezt tudjuk. Ő már akkor másként lesz ott velünk.

Anyu rengeteg mindent elmulasztott, „jókislánynak” nevelve. Örökkön aggódva, mit szólnak mások. Nem tehet róla, nem tudta másként csinálni, megfejlődni. Még most is a fűszálakat rendezgette a sírnál utolsó erejéből. Nehogy szó érje a ház elejét.

Te a ne a fűszálakat rendezgesd, hanem a gondolataidat. Tereld őket mederbe, nevezd néven, alkoss félelem elleni stratégiát, és bátran félve kezdj neki annak, amitől annyira tartasz. Csináld, menni fog. Most, mert lesz az a nap, mikor már késő. Ne várd meg.