TOJÁSHÉJJAL A FENEKEMEN (avagy drukkolok minden generációnak!)

„A közösségi érzés összekötő híd fiatalok és öregek közt” (ha Heinrich Mann olvasta volna Steigervald Krisztián zseniális könyveit, akkor tuti a „régebb óta fiatalok” kifejezést használta volna).

25 évesen lettem vezető. 40-55 éveseknek kellett irányt mutatnom.

Máig nem értem, hogy nem buktam bele. Tippelném, hogy jó szándékúak voltak, elnézték csetléseim-botlásaim, támogattak, felkaroltak. Tapasztalt eszes rókák, meg én tojáshéjjal a fenekemen.

Na jó, tény, hogy együtt sikeresek lettünk (ők sokat tudtak, én meg nyelveket beszéltem és vakmerően kiálltam a külföldi anyacégek vezetőivel szemben áttolva ezáltal a projektjeinket).

Máig hálával gondolok ezen kollégákra.

Megtanultam egy életre, hogy támaszkodni a tapasztalt, előző generációkra ér. Átsegítettek a hídjukon a jövőbe, a jövőmbe.

Teltek az évek, fiatalabbak jöttek. Ügyesek, ambiciózusak, sokkal tudatosabbak, mint én voltam anno. Nem túl sok előítélet volt bennem irányukba, de emberből vagyok, kérdőjelekkel együtt.

Aztán belépett az életembe két nagyon fiatal kolléga, 22-24 évesek.

Nem dolgoztam azelőtt ennyire fiatal kollégákkal. Fele annyi évesek voltak, mint én.
Elvarázsoltak az interjúkon, tudtam, hogy dolgozni szeretnék velük, támogatni őket, teret adni fejlődésüknek. Azt nem sejtettem, hogy teljesen beszántják a képet, ami bennem élt, ha csak foszlányokban is (tapasztalataim hiányában) ezen korosztályról. Húú de mennyire!

Közös bennük az elszántság, kitartás. Sokkal érettebbek, mint én voltam az ő korukban, önismerettel foglalkoznak, tudatosan. Szorgalom, alázat, odafigyelés, emberség, kölcsönös támogatás, együtt tanulás, nyitottság – ezt hozták értékként.

Volt, hogy feszült voltam, elfoglalt, nem odafigyelő. S ők jöttek, mert érezték, hogy tenni tudnak értem. Megállítottak, elgondolkodtattak. Megleptek hol csokival, hol jó szóval, kérdéssel. Megtanultam egy életre, hogy támaszkodni a legfiatalabbakra is ér. Megtartanak, elringatnak, átsegítettek a hídjukon, a saját korlátaimon.

Nem tudom, mondtam-e nekik eleget, mennyire hálás vagyok az életnek értük. Biztosan nem mondtam, mi vezetők sosem mondjuk elégszer! 

Lehetsz fiatalabb vagy idősebb, mindig tanulhatsz, ha nyitott vagy. Elmúlt az idő, mikor felnőtt tanítja a gyermeket, idősebb a fiatalabbat. Lássuk be és tegyük ki az asztalra, vállaljuk köntörfalazás nélkül, ha a másik jobb – mi régebbtől fiatalabbak tudunk x dolgot (a fiatalabbaknak hiányoznak az éveik hozzá), viszont ők tudnak egy csomó dolgot, amit mi lehet már sosem tanulunk meg. De hát ez tök jó! Pont ettől csapatmunka!

Keressük egymásban azt, ki mit tud hozzátenni a közös munkához, eredményhez. A nap végén szerintem úgyis mind egyre vágyunk, legyél ámbár bimbózó kezdő vagy menő felsővezető – jó szóra, biztatásra, odafigyelésre. Egy igazán összetartó és támogató közösségre. Hidakra, melyek összekötnek és melyeknek mi vagyunk a tartópillérei.